Település történelem

Település történelem Borovszky Samu leírásában

astélyosdombó egykor királynéi birtok volt, melyet még 1323-ban Károly Róbert király adományozott Zákány comesnek, valamint fiainak, Conrádnak és Noénak, mely adománylevelet 1412-ben Zsigmond király Dombai Péter fia György és Dombai Konrád fia István kérelmére átírt és megerősített. 1493-ban Kornis Mihálynéé volt, aki Dombai leány volt, és aki itteni birtokrészeit az Enyingi Török családnak adta el. 1506-ban II. Ulászló király eladományozta néhai Dombai Dávid itteni birtokait. A 16. század elején Dombón erődítmény is volt, melyet 1541-ben Török Bálint ostrom alá is vett.

A Település történelem lapjára kívánkozik egy Zsigmond király idejéből való esemény, aminek kapcsán Kastélyosdombót is feljegyezte a történelem:

„A gyakovári véres eset – ‘… Erzsébet és Mária királynőket somogyi birtokosok, megtámadták, és kíséretüket nagyrészt lemészárolván, a királynőket fogságba hurczolták …’ –  Budára gyűjtötte a belbékét féltő urakat. Zsigmond Csehországban értesült hitvesének, Máriának elfogatásáról, azonnal Magyarországba sietett s alkalmasint résztvett a székesfehérvári gyűlésen is. Az elsők között a Somogyban is birtokos Kanizsaiak csatlakoztak hozzá hadaikkal; mellé állott Kanizsai János, akkor még egri püspök, a Gyakovárnál elfogott Kanizsai István testvérbátyja is, a kit megüresedett esztergomi érseki szék is kecsegtetett.
Zsigmond {király} 1387. év első napjaiban, kisebb csapattal, Laczkfi István nádor és Kanizsai János püspök kíséretében, Somogyba jött. Január 4-én már Csurgón találjuk (Fejér X. 1. 452.), majd Kapronczáig nyomult előre. Jan. 10-én Kapronczán, febr. 2-án pedig Dombón táborozott (Fejér X. 1. 371.), mígnem egy-hónapi eredménytelen veszteglés után a szlavóniai határszélekről Székesfehérvárra vonult, a hol az országgyűlésre egybegyűlt rendek Zsigmondot királylyá választották és megkoronázták.”

Forrás: Reiszig Ede dr. SOMOGY VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.

1553-ban I. Ferdinánd Dombai Ferenc János nevű fiának, Alsólendvai Bánffy István várnagyának, Dombó, Zádor, Tóti, Homok, Fok, Adórján, Apáti, Diós, Kisfalud és Viszló helységekben levő birtokaira új adománylevelet állított ki. Ez a Dombai János volt Verőce kapitánya, aki – mivel Verőce várát a töröknek gyáván feladta – elveszítette itteni birtokait, amelyeket I. Ferdinánd király Nádasdy Tamásnak adományozott. Ennek ellenére 1583-ban mégis a Dombai család volt a helység földesura. 1554-ben Dombó már a törökök által megszállt területek közé tartozott. Az 1565-1566 évekből fennmaradt adólajstrom szerint 15, az 1571-ben pedig 33 házból állott.

1600-ban Haraszti Deseő Benedek volt Dombó birtokosa. A 17. század első felében kihalt a Dombai család, utolsó sarja, Dombai Ilona, Koppányi Péter neje lett. Leánya, Anna pedig Pottyondy Istvánhoz ment nőül, minekutána a Dombaiak itteni birtokai a Pottyondyakra szálltak. Pottyondy István a Dombaiaktól öröklött javakat 200 aranyért Borbély Györgynek zálogosította el, aki aztán a birtokot 1682-ben Zajgár Györgynek bocsátotta át.

1700-1702 körül a Zajgár (Szaigar) és a Mustos családok voltak Dombó birtokosai, 1726-ban azonban az egész helység Zajgar Györgyé lett, aki a zálogjogot magához váltotta, majd 1730-ban Dombóra királyi adományt nyert. Zajgár György örökösök nélküli halála után Dombó a királyi kincstáré lett, a kincstártól 1767-ben Nedeczky Károly és Tamás vásárolták meg. 1854 után a Nedeczkyektől Kund Vince és Krammer Ferenc vették meg, majd Kund birtokai vétel útján Hegyesy Kálmán, később Ivankovics István, utána pedig gróf Erdődy Rezső kezére kerültek.

Grófok hagyatéka – a megöröklött állattartás

Egykor lovairól volt ismert országszerte Kastélyosdombó neve. Az Erdődy grófok az ország egyik leghíresebb lótenyészetét hozták létre a községben, Ők maguk a legjobb hazai lótenyésztők hírében álltak.

Ugyancsak a korukat messze megelőzve szarvas tenyészetet is létrehoztak ezen a vidéken. Ahol ekkora hagyománya van az állattartásnak, ott mélyen bele ivódott a helyiek vérébe ez a tudás.

A grófi világnak már vége – a kastélyban egy ideig megyei fenntartású szociális otthon székelt, napjainkban pedig a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet [MÖSZ] tevékenykedik -, azonban az állattartás az elmúlt évtizedekben is, és talán még ma is fontos szerepet játszik Kastélyosdombó lakóinak az életében.

A falu gyarapodása a 18. századtól

Az újkori település már több száz éve létezett, amikor 1788-ban megjelent első pecsétje. Iskolát 1720-ban nyitottak itt, az oktatás egészen 1950-ig tartott a településen, ekkor szüntették meg alsó-felső tagozatos iskoláját. Azóta a közeli Darányba járnak tanulni a gyerekek. Az iskolával együtt elhalt az addig jól működő kultúrcsoport is, és megritkultak – mára már teljesen elmaradtak – a nevezetes dombói szüreti bálok.

1897-ben megalakult a dombói hitelszövetkezet, gróf Erdődy Rudolfnak pedig mezőgazdasági szeszgyára, gőzmalma és jéggyára működött a települéásen. A községhez tartozott Nagyág-puszta, mely 1726-ban a gróf Rindsmaul családé volt.

A 19. sz. vége felé régészeti ásatásokat végeztek, és a határbeli ú.n. Temető-dűlőben – Kammerer Ferencz birtokán – őskori telep nyomaira bukkantak. A 20. század elején levente egyesület és polgári lövészegyesület működött, 1921 és 1928 között Hangya Szövetkezete is volt a falunak. Mind az első, mind a második világháborúnak 13–13 hősi halottja volt, utóbbi alkalommal ezen kívül még nyolc embernek nyoma is veszett.

Korabeli népesség, etnika és vallás

1910-ben 601 lakosából 599 magyar és 2 német volt. Ebből 183 római katolikus, 406 református, 10 izraelita volt. A 20. század elején Kastélyosdombó Somogy vármegye Barcsi járásához tartozott, és napjainkban is oda tartozik.

A dél-somogyi kisközség takaros házainak javarésze hagyományos stílusban épült. A település lakossága mára már többségében katolikus, kisebb részt református.
A református vallás már a XVI. század második felében elterjedt a településen. A ma is álló református templom 1828 és 1834 között épült.

Új világ – szocialista termelőszövetkezetek

1938-tól 1947-ig itt volt a központja egy tejszövetkezetnek, 1950-ben megalakult a Rákosi termelőszövetkezet, 1951-től a Búzakalász és a Felszabadulás nevű téesz működött a településen, 1957 és 1959 között pedig a Népakarat nevű.

Az állattartás mindig is fontos szerepet játszott a falu életében, az 1960-as években például a Barcsi járás átlagát mintegy harmadával haladta meg a helyi szarvasmarha-állomány.